Nyaralás 2010., csapó 2/2. – 2010.08.08-18.

5. nap
Reggelit követően a város felé vettük az irányt, mert előző este megadta magát a mobilnet, amikor átraktam a szifonba. Onnantól kezdve meg se nyikkant, a tárcsázásnál mindig megszakadt a folyamat. A boltban a hölgy nagyon kedves volt, próbált segíteni, de a telefonos support mindenáron a tárcsázó programot akarta újrainstalláltatni velem, hogy a hivatalos .ro oldalon lévőt rakjam fel, azzal menni fog. Aztán amikor megtudták, hogy MBP-t használok, nem windows-t, teljesen meg voltak lőve…
A többiek közben a szállásról elindultak aznapi célunk, a Gyilkos-tó felé, ahová kis késéssel mi is követtük őket. Gyönyörű domboldalakon vezet a szerpentin, a partoldalban kb. 20 m-enként ülnek kint a cigányok, és kínálják a frissen szedett áfonyát, málnát, gombát. Amire odaértünk a tóhoz, a többiek már vissza is értek a csónakázásból, így gyors kürtöskalácsozást követően ők a Békás-szoros, mi a Kis-Cohárd felé, fel a Tündérkertbe vettük az irányt.
Léna derekasan kapaszkodott a félbehagyott víztározónál lévő menedékházig, aztán onnan gyalog, csak a fényképezőgépet cipelve indultunk neki a visszalévő kb. 220 m szintnek. Felettünk a sziklafalon fürtökben lógtak a hegymászók, mi (gyakran meg-meg állva) baktattunk a sziklás hegyoldalban felfelé a tűző napsütésben.
Mikor már közeledtünk a csúcshoz a gerincen haladva, hirtelen a semmiből megjelent egy zivatarfelhő, majd komoly dörgés, villámlás kezdődött, és pont, mikor kiértünk a tetőre, ahonnan gyönyörű a kilátás az egész völgyre, elkezdett esni az eső. Gyors fotók és geoláda-találatot követően indultunk visszafelé az immár szakadó esőben, amikor valami fejbe vágott…
Az esőből átmenet nélkül kb. borsónyi, cseresznyemagnyi jég lett, ami úgy istenesen elvert minket a hegytetőn. A villámok miatt kicsit lejjebb kellett jutnunk, mielőtt be mertünk állni egy nagy fenyő alá pihenni. A fejkendőmbe beletekertük a fényképezőgépet, majd ezt a pólómba, amire Bogee fejkendője került, ezt a batyut a hónom alá csapva indultunk lefelé a patakká változott ösvényen. A jég szép fokozatosan alábbhagyott, ismét csak az eső szakadt, de annyira, hogy a szemüvegem le kellett venni, mert nélküle jobban láttam, mint vele.
A sziklákon és gyökereken csúszkálva közeledtünk az egyik felfelé útközben elhagyott esőbeálló(?) felé, de az eső kezdett alábbhagyni, és mivel már a gatyám is teljesen átázott, úgy döntöttünk, tovább megyünk. Mikor a sziklafal alá értünk, láttuk, hogy a hegymászók a párkányok alá húzódva vészelték át a vihart. Amikor már lent voltunk a legelőnél, jöttek szembe más turisták, elég furcsán néztek ránk, biztos jó látvány lehettünk jégtől elverve, csurom vizesen, póló nélkül, nyakig sárosan… Állítólag a völgyben csak egy futó csendes záporka volt az, ami minket fent a csúcson elrendezett.
Lénához érve a hűtőtáskából gyorsan előkerült egy sör, amit a nagy ijedtségre szinte levegővétel nélkül sikerült meginnom. Aztán lefelé indulva jött a következő meglepetés, az út alján bezárták a sorompót… Gyors szemügyre vevés után sikerült a zsanérjairól leakasztani az egészet, így át tudtunk menni rajta, majd az eredeti állapotot (a lehetőségekhez képest minél jobban) visszaállítva jutottunk le a tóhoz.
Gyors pihegés után a Békás-szoros felé indultunk, ahol az eső miatt igen bővizű patak, és sok helyen szinte teljesen leszakadt út fogadott. Az aljára érve fordultunk is vissza, és sokat fényképezve kapaszkodtunk fel ismét a hegyoldalban. Ha nem tesznek semmit az oláhok, 1-2 éven belül járhatatlan lesz a szoros. Aki meg szeretné nézni, itt az idő indulni!
Hazaérve ruhacsere után már mentünk is az EMI-Táborba, hiszen este bemelegítésnek Stratégia, flekkenek, miccs, hatalmas cipó, sörök és több kör pálinka várt minket. Aztán mi is kivonultunk a színpad elé, és a Kárpátia koncertet végig ugráltuk és énekeltük a tömeggel. A koncert végén az egész tábor együtt énekelte a Székely Himnuszt, ami fenséges érzés volt… Utána ismét pár sör, majd levezetésnek egy közel 2 órás Ismerős Arcok koncert, aminek a végére már mindketten teljesen berekedtünk. Éjjel 3 körül, hulla fáradtan estünk be az ágyba.

6. nap
Az előző napi kicsit hosszúra nyúlt bulizás után nehézkesen indult a nap, elég késő volt már, mire lejutottunk a szokásos kávénk elfogyasztására. A többiek is lassan vánszorogtak elő szobáikból. Miután mindenki elkészült, hajnali 10 óra körül elindultunk a Szent Anna tó felé, melyet lájtos kis levezetésnek terveztünk a sok előző napi alkohol után.
Rögtön indulásnál kis félreértés adódott, Bogee visszarohant a szobába valamiért, amit a többiek nem vettek észre, és lazán otthagytak minket a szálláson. Rövid telefonálgatás után, a benzinkúton értük utol őket. Innen konvojban haladtunk Tusnádfürdőig, ahol az élen haladó H.Gábor benézte az elágazást, és csak 2 faluval arrébb jött rá erre. Gyors tanácskozásunk és térképnézegetésünk közepette egy arra járó emberkével elegyedtünk szóba, aki megkérdezte, honnan is jöttünk. A választ hallva a “Szent Anyaországból” volt a válasza. Látszik, az itt élőknek mennyit jelent Magyarország…
Innen már gond nélkül jutottunk el a néhol rossz, néhol katasztrofális minőségű úton a tó feletti sorompóig, ahol drága pénzért tóparti parkolóba vettünk helyet, ami azt jelentette, hogy kb. félúton a domboldalban tudtunk parkolni, ahonnan még bő 15 perces séta volt a tóparti parkoló, ami tömve volt.
A hely gyönyörű, aki még nem volt vulkáni kráterben lévő tónál, mindenképpen javasolt! A víz kristálytiszta és kellemes volt, a sörök pont megfelelőek a hátizsákban, a gyerekek virgoncak és egy idő után fejtetőig vizesek és sárosak. Mellettünk egy társaság grillezni próbált, néha jól megfüstölve minket is. Már a kráter pereme felett kukucskált ki a nap, amikor távolról mennydörgés hallatszott. Még emlékezve az előző napi jégre, sietve összepakoltunk, majd a geoládát megkeresve (nem lett meg, eltűnt a jelszóhordozó kereszt…) sietve indultunk felfelé.
A fenti parkolóban megállva már látszott, hogy a vihar (ezúttal) elkerül minket, így úgy döntöttünk, meglátogatjuk a Mohosi lápot, mely a szomszéd kráterben helyezkedik el. Állatokból az érdekesebbek (viperák, medvék) nem mutatkoztak, de rendkívül változatos, és az itteni táplálékszegény vulkáni talajhoz alkalmazkodott húsevő növényeket láttunk, sok áfonyával és gombával. Az utunk pallókon vezetett végig, át a kráter közepén, két kis tószem mellett, majd a parton körben vissza a kiindulóponthoz. A kisebbek (H.Honka, 5) a pallón való ugrálást, a nagyobbak (Bogee) a fotózást élvezték, én meg figyelhettem mindkettőre, nehogy beleesenek a vízbe… A parkolóban kis vita után, hogy maradjunk-e sötétedésig medvét lesni (az idegenvezető szerint minden este előjönnek a kukákat kaja után átguberálni…) vagy menjünk inkább Csíksomlyóra, az utóbbi nyert. Csíksomlyón megnéztük az oltárt, a helyet, ahol az István a királyt adták elő 2003-ban, a borvíz forrást és a geoláda után a templomot is, aztán indultunk hazafelé.
Szállásunk felé tartva már Gyergyószentmiklóson látszódott, hogy este nagy buli lesz, a tábor körül kb 5 km-es kocsisor minden irányban és többezer ember tolongott. Az este fő műsorszáma az Edda volt. A pécsi Rockmaratonos “baki” után is ennyi embert tudott vonzani a mostanra lakodalmas-rockba átment, régen nagynevű zenekar. A tömeg eltántorított minket, így inkább a szálláson töltöttük az estét, egy kétszemélyes hústálat vacsizva, aminek végül kb. a 2/3-át sikerült megenni. A többit elrakták reggelire…

7. nap
Reggel arra ébredtünk, hogy H.Gáborék családostúl eltűntek. Aztán azért kiderült, hogy csak reggelizni indultak el a városba, minket hátrahagyva. Mi, a többiekkel szép nyugisan megreggeliztünk a szálláson, majd indultunk utánuk, amikor H.Eszter telefonált, hogy már nem bírták tovább a várakozást, elindulnak Borszékre, majd ott találkozunk.
Mi is arrafelé vettük az irányt, de  út közben megálltunk Szárhegyen, megnézni a Lázár kastélyt, a ferences kolostort és a művésztelepet. Léna ezt az időt választotta, hogy újra elkezdjen “rakoncátlankodni”, ezúttal a jobb tompított jelzett hibát a műszerfalon. Sebaj, van nálunk pót izzó, cseréljük ki! Miután sikerült a helyéről kiszenvedni, kiderült, nem is égett ki… Itt álltunk neki egy komolyabb diagnosztikai eljárásnak, remélve, csak kontakthiba van valahol, nem a panel ment tönkre. A biztosítékok rendben voltak, semmi látható gond nem volt. Amikor kezdtük feladni, hirtelen újra elkezdett világítani a lámpa, minden ok nélkül (hacsak az nem, hogy már nagyon szidtuk…).
Borszékre érve a Jégbarlanghoz bevezető út végén találkoztunk H.Gáborékkal, aki kerek szemekkel kérdezte, miért álltunk meg út közben, amikor megbeszéltük, hogy majd hazafelé… csak erre rajta kívül senki sem emlékezett.
A barlang felé indulva első állomásunk a Tündérkert Feredő volt, ahol mindenki kiélhette lábáztatási késztetéseit a több különböző forrásból folyó, különböző hatású gyógyvizekben, sőt, napoztunk is egy kicsit. Tovább haladva Bogee-val kicsit előre siettünk, hogy az útról letérve leereszkedjünk a Medve-barlanghoz, megkeresni az itteni geoládát is. Visszaérve az útra még láttuk, hol haladnak a többiek, így az Ősforrásnál csatlakoztunk hozzájuk. Ahol régen forrás volt, most egy mofetta található, kéngázzal tele. Éppen egy bácsi állt benne, akivel beszédbe elegyedtünk. Elmesélte, milyen jó hatásai vannak, így a többiek fellelkesültek, Dóri visszafelé ki is próbálta a dolgot (bár nem érzett semmilyen változást).
Gyorsan leereszkedtünk a Jégbarlanghoz, ahová az előtérbe be is másztunk. Tényleg hideg volt a kinti levegőhöz képest! Gyors fotók után, amint kissé tisztult a terep, előszedtük az itteni ládát is, majd egy régebbi bánya érintésével, ahol fotózkodtunk, jutottunk vissza a kocsikhoz. Út közben kóstolgattuk a borvíz-forrásokat, egyik rosszabb jobb volt, mint a másik…
Visszaautózva  a belvárosba a kiváncsibbak elindultak a Hét vezér sétányon, megcsodálni a régi magyar arisztokrácia itteni kastélyait, melyet az oláhok teljesen lelaktak, és hagynak elpusztulni. Közben mi, az éhesebbek, leültünk az egyik étterem teraszán, és betoltunk egy menüt, így kora este, ebéd gyanánt. Mikor mindenki visszaért, össznépi fagyizás, majd hazafelé vettük az irányt a szállásra.
Az esti EMI-tábori program Piramis volt, amire én, a másnapi túrát ismerve, nem vállalkoztam, inkább hamar elmentem aludni. Bogee és a bátrabbak viszont elugrottak, de hamar vissza is értek, az új felállás miatt kritikán aluli előadás miatt…

8. nap
Kora hajnalban indultunk, magyar idő szerint 6-kor a szállásunkról, hogy még emberi időben neki tudjunk vágni mai célunknak, az Isten-széke hegycsúcsnak. Kb. másfél órás kocsikázás után jutottunk Dédabisztába, ahol sokáig autóval haladva csaltuk a szintet, majd a kék pötty turistaúton vágtunk neki a hegyoldalnak. A kb. 4 órásnak jelzett utat mi (sok megálló, és komoly szenvedések után) 4,5 óra alatt tettük meg, úgy, hogy a gyerekek (legkisebb 5, legnagyobb 10 éves, összesen 4 db) végig a saját lábukon jöttek, és komoly nyafogás sem volt. Kb 4,5 km-t haladtunk, közben 710 m szintet tudtunk magunk mögött (alatt?), és bizony az utolsó 800 m-en lévő 250 m szintet egy nagy irtáson át csak 50 lépésenkénti megállással tudtuk megtenni, komoly nehézségek árán.
Fent a tetőn már nagyobb számú magyar turista és pár oláh sátrazó tartózkodott (a hovatartozást nagyon szépen lehetett látni a környezet szeméttartalmán…). Miután mindenki jót ivott a hűs forrásból, kiültünk a sziklapárkányra (Isten székére) és lelógattuk a lábunk a többszáz méteres szakadékba. A látvány, az érzés… leírhatatlan, ezt látni és érezni kell! Aki olvasta Wass Alberttől A funtinelli boszorkányt, az el tudja képzelni, de annál nagyságrendekkel fenségesebb.
Mivel hallottuk, hogy a mocskos oláhok kitűztek egy román zászlót a hegycsúcsra egy fenyőre, és utána legallyazták, hogy ne lehessen felmászni és leszedni, hoztunk egy magyar zászlót, hátha le tudjuk cserélni, vagy csak mi is ki tudjuk tűzni vlahová. Szerencsére azonban úgy látszik, nem csak a mi csőrünk bökte ez a dolog, és a székely hazafiak már orvosolták ezt a problémát…
Leültünk egy fenyőcsoport tövébe, és mindenki kipakolta a hozott kajáját. A szálláson süttettünk le húst, csirkecombot, vettünk friss kenyeret, hoztunk sajtkrémet, majonézt, paprikát. Mindehhez kevés sör, és nagyobb mennyiségű friss forrásvíz szolgált frissítőül.
Miután mindenki kipihente magát, szavazást tartottunk, hogy merre menjünk le, végül a hosszabb (10 km) út nyert, mert ugyan itt 900 m szintet kellett legyőzni, de azt kevésbé meredeken. Az itteni geoládát is begyűjtve indultunk lefelé, de menet közben hamar szétszakadtunk, mert valahogy a többiek leszakadtak tőlünk, mi Bogee-val és H.Dodóval haladtunk a saját tempónkban szépen lefelé és hamarosan már a többiek hangját sem hallottuk. Rövid hullámvasutazás után kiértünk egy erdőszélre, ahonnan csodaszép kilátás nyílt az egész Maros völgyére. Először egy nálam magasabb páfrányoson küzdöttük át magunkat, majd innen már nyílt terepen haladtunk a dombokon lefelé, néhol sziklákat kerülgettünk, a tetejükön kicsit megpihenve megvártuk, míg a többiek is kibukkannak a dombtetőn a páfrányosból, majd tovább ereszkedtünk, míg vissza nem értünk Galonyába.
Itt újabb probléma merült fel, ugyanis az autók kb 10 km-rel odébb, az erdőben parkoltak, ahová el kellett jutnunk. Végül Dóri állt ki stoppolni, hamar meg is állt egy félig magyar házaspár, akik elvitték a 3 sofőrt egészen az autókig. A felajánlott fejenként 10 lejt is alig akarták elfogadni, de végül azért rájuk tukmálták. Amíg a sofőrök az autókért voltak, a gyerekek egy étterem csendjét verték fel, és fogyasztottuk el a teljes icetea készletét.
Mivel már sötétedett, gyorsan telefonáltunk, hogy legyen még vacsink, amíg van konyha, csináljanak egy nagy vájlingnyi rizses húst és káposztasalátát. Sikerült a túrát jól kicentizni, mire az étteremhez értek az autók, már be is sötétedett. Gyors beszállás, és kb. másfél órás út után értünk haza a szállásunkra, mindenki hulla fáradtan. Az esti Depresszió koncert persze felejtős volt, mindenki kókadtan üldögélt az asztalnál, és szinte némán ettük a kaját. A gyerekek közül is H.Sebike volt egyedül aktív, aki a szálláson töltötte a napot a dédimamával.
Kiderült, hogy Marika születésnapja ma van, így egy pohár borral koccintottunk az egészségére, sok boldogat kívánva még neki, majd mi ki is dőltünk. A többiek még kicsit pakolgattak, mivel nekik másnap reggel indulniuk kellett haza.

9. nap
H.Gáborék, Laciék és Jocóék elindultak hazafelé, nekik ennyi volt a szabadság. Mi az elején kimaradt 2 nap pótlására még maradunk, majd csak szerda reggel indulunk hazafelé. Miután mindenkitől elbúcsúztunk, vissza is estünk az ágyba, ahol kb. délig heverésztünk, majd 2 közeli ládát kinézve indultunk kis körútra, amin végül sikerült áfonyapálinkát is szereznünk, pár üveg fenyőméz mellett.
Este gyors vacsora, majd a szállás árát átutalva (elfogyott a lejünk…) mentünk aludni.

10. nap
Lassan dél, és én itt fekszem az ágyban, blogot írok, illetve a fényképeket rendezgetjük, nézegetjük. Még semmi kedvem felkelni, pedig délután kénytelen leszek, mert még van pár dolog, amit venni kell, mielőtt elindulunk hazafelé, és kicsit csomagolni is kéne…
Bogee halkan szuszog mellettem, valamikor megfázott, most épp elaludt a laptoppal az ölében, amiről mennek felfelé a képek az albumba a netre.
Holnap indulunk reggel hazafelé, pár útbaeső ládát megkeresve, Hódmezővásárhely érintésével.
Hogy ez a bejegyzés mikor fog megjelenni, még nem tudom…