Míg dúlt a harc, és annyi vérmezőn
Tenger halott hevert jéggé fagyottan,
Minden magyar halott, úgy érezém,
Az én halottam.

Örökünket midőn silány ebek
Falánk falkája koncul elragadta,
úgy érezém, hogy vérző szívemet
Tépik darabra.

Midőn elhangzott a galád ítélet,
S kihunyt egünkön a végső remény is,
Szegény hazám, szerettem volna véled
Meghalni én is.

Épp csak pislákol a nyár.
Már fel sem virrad.
Vérszínekbe mártja
Szakadt zászlainkat
A június, s a ránk szabott határ.

Ref.
Ha puskatussal rajtam ütsz, se fáj
Annyira, mint- e üvöltő határ
Arcaink között – most némaság remeg csak ott,
Hol ajkunkon a szó elhallgattatott –

Gödreinket ásták,
Gyilkos kezek.
S mi ne sirassuk azt,
Amink veszett
e veszett júniussal?!

Ref.

Tavaszunk sem volt.
Hisz hullni láttuk.
Szép-egész hazánk,
S mi nem bocsátjuk
A júniust, s a ránk szabott határt.

Ref.

Ref.

Ref.
– elhallgattatot, elhallgattatott…

Egyetlen örvény lett mélység, magasság;
De végre mégis csak horgonyt vetettem:
Nem hagyhat Isten, az örök igazság,
Bűnt bűntetlen.

S bár vén vagyok, bár únt teher az éltem,
S rólam a kedv viselt rongyként levásott,
Meg nem halok, hazám, míg meg nem értem
Feltámadásod.

A dalt Ditrói Zoltán előadásában hallható Vargha Gyula – Élnem kell című vers öleli át.